1918-ban Magyarország már 4 éve folyamatosan hadban állt. Ezer sebből vérzett. Jártányi ereje sem volt. Körben, az éhes farkasok alig várták, hogy rávethessék magukat, és apró darabokra téphessék.

Október 31-én azonban Budapesten kitört a patkánylázadás (gyk: „őszirózsás forradalom”), a hatalmat Károlyi Mihály ragadta magához, a haderő pedig Linder Béla kezébe összpontosult.

„Soha többé katonát nem akarok látni!” – mondta.

Megtették.

(1920, Trianon)

Mint megtapasztalhattuk a pacifizmus, és a nagyhatalmak jóindulatában való bizakodás, nem volt járható út.

A hivatalos politika persze az, hogy nincs szükség haderőre, hiszen minden szomszédunkkal nagyon jó a kapcsolatunk, nem kell félni attól, hogy területvédő háborúba kellene bocsátkoznunk.

Az ukránok, akik épp polgárháborúra készülnek, a nacionalista románok, a szlovákok, akikben dúl a magyargyűlölet, és a szerbek, akiket most bombáztak le pár éve, mert gondoltak egyet, és nekiálltak kiirtani Koszovóból az albánokat.

Hiába mondják az okos politikusok, hogy nem kell félni, mi mégis tesszük, mert tudjuk, jobb mint megijedni.

Ha a rendőrség nem elég, polgárőrség alapul, ha a hadsereg, nemzetőrség.

Simicskó István (Fidesz) felismerte a veszélyét ezeknek a félkatonai párthadseregeknek, és javaslatot tett a Honi Gárda felállítására. Ez egy önkéntesekből álló, a HM kötelékébe tartozó, veszély esetén mozgósítható, tartalékos sereg lenne.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.